Biztosan sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy a regény az két vaskosabb papír közé beszorított rengeteg szó. És van olyan regény is, amire ez igaz. Pontosabban: ez minden regényre igaz, de ha csak ez igaz, akkor valami nincs egészen rendben.
Pedig sajnos ez az alapélmény Maros András dánjait (Két-három dán) olvasva. Hogy a lényeg az, ami hiányzik, a szavak és mondatok közötti rend, hogy nem csak úgy vannak és szaporodnak a papíron, de okkal vannak, és annyian vannak, ahányan lenniük kell. Bárhová nyúlok, minden oldalon van példa a szavak cséplésére. Mondjuk a történet harmadik harmadából, amikor Mikkel, az egyik dán észreveszi, hogy a budapesti recepciós lány csinosabb, mint ahogy emlékezett rá. És erről eszébe jut egy dán lány, Jozefine, aki viszont a második találkozásra csúnyább volt, mint az elsőre. Ez most mi? Hogy kerül ide Jozefine? Miért kell nekem, az olvasónak utat vágni a szavak szemétdombján, miért nekem kell kiválogatni, mi fontos és mi mellékes? Mennyi időt kapok addig, amíg kimondom: hiszen itt minden mellékes? Itt a fél oldalon megjelenő Jozefine semmivel sem érdekesebb, fontosabb, közelibb, mint a regényt kitöltő három dán. Akik, persze, annyira dánok, mint én, azt mondják, hogy „embertelen” meg hogy akkorát esett, mint az ólajtó. Dán ólajtó, nyilván.
Návai Anikó jutott eszembe, akinek egy interjújában azt mondta Kevin Spacey: nem kerget a tatár.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.