Na, hová rohanjunk? Ez volt a tegnapi kérdés, ma már zárva tartanak a múzeumok, tegnap volt az utolsó lehetőség átismételni valakit, Dürer vagy Scully? Vagy Besnyő Éva. Kassák Múzeum, Óbuda. Ez ő.
Bár készített önarcképeket is, ezt nem maga kattintotta, talán azokon a régi Rolleiflexeken nem is volt még önkioldó. Tehát a férje, John Fernhout az, akire ilyen nagy és dacos szemekkel néz, az ember azt érzi, hogy nagyon nem unatkozhattak. Besnyő Éva huszonnégy éves a képen (vagy huszonhárom), és ugye, döbbenetes a maisága, a modernsége, a haja, az öntudata – nem ijed meg a fényképezőgéptől, bármelyik oldalán is áll vagy fekszik. Megszokta már, nemcsak fényképezett, de modell is volt, ilyenkor nem is tudja az ember, hogy a férj készítette-e róla a képet, vagy mégis ő magáról, tudta, mit akar közölni a világgal. Talán ketten együtt, ebben van a kép ereje.
Minden oka megvolt már Besnyő Évának a magabiztosságra, élete legfontosabb képeit már elkészítette, a bányász háta feszülését, a nagybőgőt cepelő kisfiút, és társaikat. Ezt nem én mondom, hanem ő az ott megnézhető portréfilmen, egy szép adag kép fölött ül, ezt is huszonegy évesen csináltam, meg ezt is. Talán vissza kellett volna vonulnom, mélázik, akkor igazi rejtélyes alakja volnék a fotográfiának. Ehelyett dolgozott meg élt, a portré elkészülte után még hetven évet. És milyen jó így.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.