Tényleg eddig is elment volna Haydn? A D-dúr szimfóniáról van szó, a számozás szerint a 93., de ha tényleg az volna, akkor ezt játszották volna először az első londoni útja során. Most azt valószínűsítik, hogy ezt csak harmadszorra adták elő, igazság szerint más volna a szimfóniák számozása, viszont ez már majdnem teljesen mellékes. De csak majdnem, mert akkor nem ez volt a bemutatkozó műve, hanem már megismerte a környezetet, tudta, mekkora teremben fogják előadni a darabot, mennyire odaadó a közönség, hogyan lehet megragadni a figyelmüket.

Végiggondolja, és mond egy viccet. A vicc pedig az volna, hogy szól a szépséges lassú tétel, lágy és édes dallam, aztán a tétel vége felé még meglassúdik egy kicsit, játszadoznak a hegedűk, apadoz a zokogás a csalogány csöpp szívén, és amikor kipottyanna az első könnycsepp a hallgatóból is, akkor a fagott búúú, vagy frúúúúú, vagy valami ilyesmit fúj. Csak vicc volt, bőgőmasinák. Ébresztő, még két tétel hátravan.

Azt szokták mondani, hogy Haydn ott belefingott a nullás lisztbe, vagy ha nem is oda, de a saját szimfóniája közepébe. És a sok lemezfelvétel közül ezért is a Széll György vezényelte változatot szokás kiemelni, hogy na, erről van szó, Széll nem finomkodik, nála a hanghatás az, aminek lennie kell, végre egy bátor karmester.

Meghallgattam Széllt is, mást is, de szerintem nem erről van szó. Lehetne, rossz szavam nem volna, nem az arcomon megjelenő pír mondatja velem, de itt egy kicsit elszálltak a zenemagyarázói fantáziák. Ez a fagotton megszólaltatott búúúúú vagy frúúúúú nem a szellentést imitálja, hanem azt, amikor az ember a két ajka között kidugja a nyelvét, és amolyan recsegő hangot fúj. Nem tudom, magyarul ezt hogy mondják, és bár eszemben sincs úgy tenni, mintha angolul jobban értenék, mint magyarul, véletlenül ismerem az angol kifejezést rá: to blow the strawberry. Megfújni az epret. Az eper nyilván az ajkak és a nyelv pirosságára és felületére utal. Hatását tekintve ez is szamárfül a picsogóknak, de legalább szaga nincs.