Azt mondják, hogy csak élő koncerten derül ki, egy zenei előadó mire képes, a stúdióban mindenki zseni. Ez, persze, nem igaz, de eszembe jutott most Bächer Iván egy története. Az apja, Bächer Mihály játszotta lemezre valamelyik Beethoven-szonátát, és egy rész sehogy sem sikerült. Nekiszaladt újból és újból, de csak nem jött össze. Próbálkozott újból, amikor megszólalt valamelyik technikai ember: hagyja, művész úr, ennyiből már megoldjuk.

Az is igaz, hogy ma kevesen hallgatják Beethovent Bächer Mihály előadásában.

Az egész Vikingur Ólafssonról jutott eszembe, akinek nagyon készültem a koncertjére. Még tavasszal. Elmaradt. Akkor ősszel, amikor Várdai Istvánt kíséri. Elmaradt. Vagyis nem maradt el, csak a közönség volt kénytelen elmaradni, de a két fiatal zenész kisétált az ijesztően üres Müpa színpadára, és eljátszották a magukét. Mintha az emberiség utolsó üzenete volna a földönkívüliek számára. Ledobták az atombombákat, vagy cián került a levegőbe, csak ők ketten maradtak, és azért is eljátsszák a műsort. Aztán kimennek a szabadba, és követik a milliárdokat.

Ez most érvényes? Élőnek számít, ha ők élnek, és mi vagyunk a földönkívüliek a képernyő előtt?

Minden tudományos-fantasztikus emelkedettséget lenyesve az eseményről: jó koncert volt. Ólafsson sem annyira semmilyen, amilyenre számítottam a lemezek alapján, nem felfoghatatlan virtuóz, de tud zongorázni, és nincsenek rossz hatással egymásra Várdaival. Azt megsaccolni sem tudom, hogy ki volt jobb hatással a másikra, de végül is mindegy, helyesek, ahogy ott állnak a nagy csendben, intenek a kameráknak, szevasztok, kedves nézők, találkozunk a Marson.