Elódázott szél

Tudom, hogy lemaradtam az évfordulós merengésről, már november van, Shelley pedig október 25-én írta az Ódát a nyugati szélhez. Ráadásul 1819-ben, szóval volt mostanában kerek évforduló, de arról még jobban lemaradtam. Nem mintha az ember a versolvasást dátumokhoz tudná igazítani, a Himnuszt januárban, a Nemzeti dalt márciusban. De legalább akkor…

Nem is ez foglalkoztatott, hanem maga a forma, az óda, amely öt énekből áll, és tercinákkal rímel, hogy vajon miért. Lehet, hogy ez olyasmi, amit mindenki tud, aki olvasta Shelleyt, de én megakadtam, nyilván azért, mert úgy vagyok vele, mint bárki (pont a Dantét fordító Nádasdy Ádámot számítva), ha tercina, akkor az Isteni színjáték. Van valami oka annak, hogy Shelley épp ezt a formát választotta?

Talán van. Az Ódát a cascinai erdőben írta egy nap alatt, vagyis annyi idő alatt, amennyit az ember egy erdőben eltölteni képes októberben, nézte, hogy cibálja a lombokat a szél, és hogy ugyanez a szél, pontosabban annak azúr húga bele nem fúj a klarionba, holt magvakat ébreszteni.

A cascinai erdőben? Toszkánában? Tényleg, onnét ismerős a város neve, Firenzéből, oda tervezték valaha a város két hírességének festő-párbaját, Leonardóé lett volna az anghiari csata, Michelangelóé a cascinai. Mint tudjuk, egyik kép sem készült el, Leonardónak az új módszer nem vált be, hogy a festéket ne a vizes falra kenje, Michelangelót meg hívta Gyula pápa. Hogy mit festett volna, azt lehet tudni, mert a kartonról többen is készítettek másolatot, közülük Bastiano Sangallóét tartják a leghívebbnek, bár ezt nem tudom, hogyan lehetett kideríteni, ha az eredeti nem maradt meg. Mindenesetre ezek a gipszfigurák állnak körülbelül úgy, ahogy Michelangelo szerette volna.

De nem ez a lényeg, hanem Shelley. Igaz, Cascina közelebb van Pisához, mint Firenzéhez, de talán tényleg ez volt az eszme: Dante rímképletével beszélni a szélhez és a szélről. Persze, aki tud, annak megy.