San Franciscóból adták a Borisz Godunovot, az ember persze csípőből lőne az ülő kacsára: hogy lehet az, hogy San Franciscóból könnyebb valamit megnézni, mint a Vígszínházból, de sajnos nem ennyire egyszerű a háborgás, mert nem élő az amerikai előadás. Nem is régi, így a legnagyobb meglepetés a címszereplő Samuel Ramey, nem hittem volna, hogy még főszerepeket énekel. Főleg azok után, amit előadott a Metropolitanben, Puccini A fecske című művében. Megkopott a hang, pedig fénykorában sem volt nagyon suvikszos, és mintha valaki állt volna a háta mögött, a két vállára tette volna a kezét, és folyamatosan rázta volna, amikor énekelt. Furcsa módon főszerepben Ramey ma jobb, mint mellékszerepben, a hang körülbelül ugyanolyan maradt, de a színpadi létezés mégis méltósággal bírt, és ez fontosabb, vagy legalábbis hasonlóan fontos, mint a bőgés-búgás.

Hanem az első jelenet! Ez a Muszorgszkij-változat, a nép a Kreml előtt áll, és imádkozik, hogy Borisz fogadja el végre a koronát. A nép csupa kimosakodott muzsik, szép szőrmesapkával a fején, valahogy nem is tudják elképzelni a rongyosságnak és piszkosságnak a 16. századi moszkvai valóságát. Pedig nem is eredeti San Francisco-i az előadás, Genfből vették. Szóval a jól táplált és tiszta nép könyörög, előttük meg a katona, aki korbáccsal veri a népet. Pontosabban, ahogy szokás, a földet csapkodja, mégse verheti a kóristákat. A korbácsa sem épp autentikus kancsuka, inkább olyan, mint Indiana Jonesé, vízilóbőr, vagy micsoda, de a lényeg az, hogy a gaz korbácsos afrikai. Milyen szép dolog az opera, itt megfordulhat a világ, és senki fenn nem akad rajta, akinek több a hangja, korbácsolhat. Ez is egy igazság.