Jó ez, tényleg jó könyv, érzi az ember, hogy megvan a lényeg. Japán bolti tolvajok a szereplők, és mégis hozzánk beszélnek, rólunk szólnak. De mitől ennyire száraz a szöveg, mintha olvasás után mindig be kellene kenni az ember kezét. Az egyik megoldás az, hogy nem könyvnek szánt történet, az író Koreeda Hirokazu elsősorban filmrendező, ebből a könyvből is film lett, két éve Cannes-ban Arany Pálmát is nyert. Nem pepecselt a szavakkal, mert tudta, hogy jönnek még a képkockák, jönnek a színészek, nem kell hosszan időzni a szereplők hajszálain (legfeljebb Hacue néni fogatlan ínyén), mert lesznek mások, akik embereket ábrázolnak. Közben azért gyanús, hogy a fordító, Nikolényi Gergely sem remekel, de csak azért gyanús, mert egyszerű fogásokat nem alkalmaz. Például a történet egyik szereplőjét Akinak hívják. Az ember tudja, hogy ilyenkor nem ügyes dolog Akival kezdeni a mondatot, mert egy pillanatra elbizonytalanodik az olvasó, hogy ez most a név vagy a vonatkozó névmás, a szó eleji nagybetű nem igazítja útba. Ahogy Rejtő sem írhatta A három testőr Afrikában során azt mondat elejére, hogy senki nem tudta, hiszen az egyik szereplőt Senki Alfonznak hívják. Ha ennek ellenére megtette, akkor rossz példa, de ő megengedhette magának.

Még olvasom a könyvet, még minden jóra fordulhat.