A napokban volt százéves a CBSO, a Birminghami Szimfonikus Zenekar, ünnepeltek, ahogy lehetett, és közben azon agyalt az ember, hogy az első bő ötven év a világ számára meglehetősen észrevétlenül telt el. Aztán jött Simon Rattle, és Birmingham fontos zenei város lett. Rattle-lel voltak itt először a Zeneakadémián, akkor azt éreztem, az évad koncertje volt, John Adamsszel kezdtek, Bartókkal zártak. Hogy közben mi történt, arra nem emlékszem, de ez így is két szédítő öt perc volt, a Short Ride On A Fast Machine kopogásától A csodálatos mandarin őrjöngéséig.

Rattle! Simon Rattle!! Sir Simon Rattle!!! Korunk hőse volt, fiatal és tehetséges és mégis ott maradt a vidéki Angliában, még fellépéseket se nagyon vállalt idegenben, felelős karmester, akinek egy zenekara van, és nem lép félre, hiába hívogatják. Aztán már nem hiába hívogatták, de mintha ez is összefüggésben lett volna a felelős karmesterséggel, fölépített és befuttatott egy zenekart, most már boldoguljanak egyedül, járják a maguk útját, ő meg röppent a zeneigazgatói székbe, Berlinbe.

A baj az, hogy a Berlini Filharmonikusok koncertélete követhető interneten. Egy évre befizettem, aztán nem újítottam meg a bérletet, mert nem volt értelme. Klassz, glancolt és unalmas koncertek jöttek hétről hétre, és egy rossz Schumann-ciklusért nem érdemes Berlint figyelni, azt kapunk itthon is. (Egyébként nem, de ez most mindegy.) Hogy miért volt ez, hogy az ember kiég vagy egyszerűen a berlinieknek nincs mit tanítani, jók maguktól is, azt nem tudom. Talán Rattle egyszerűen nem érezte otthon magát, nem is tanult meg németül, az történt vele, amit addig került, vendégkarmester maradt éveken át. Ennek vége, Sir Simon újra Londonban lakik, és, ki tudja, talán csodákba kezdett. De visszanézve félútjából hirtelen nem tudom, hol is van ez a félút. Mintha a birminghami évek se lettek volna annyira-annyira fantasztikusak. Ha a lemezeit hallgatom… Hiszen pont erről van szó: nem hallgatom. Lehet, hogy más igen, de ha Mahlerhez van kedvem, eszemben sincs a Rattle-változathoz nyúlni. Haydnnál sem. Majdnem senkinél sem. Nyilván ez rajtam is múlik, Szymanowskihoz ritkán van kedvem, de a valaha epedve várt CD-k most porosak a polcon, és nem tudom, hogy vajon nagyon megkajáltunk-e valamit, valakit, vagy ez csak átmeneti gyomorrontás, lesz ez még jobb is.