Három napja fintorogtam magamban, hogy Benkő László halálakor mindenki csak arról beszél, én, én, én, mennyire szeretett, mennyit dolgoztunk együtt, mennyire jó fej vagyok, voltam, leszek – és ez volna a megemlékezés a halottról. Most már látom, hogy nagyon nincs más lehetőség, meghalt Mihály Tamás is, de mit mesélhetnék róla mást, mint hogy Omega koncerten csak egyszer voltam, 1978-ban Balatonlellén. Csak az az apróság nem jutott az eszünkbe, hogy utána haza is kell menni, így aztán tettünk egy kiadós sétát Szemesig, remélem, nem üvöltöttünk Omega-dalokat a kihalt utcán, bár nem kizárható.
Hát, ez nem sok. Egyszer vettem tőle fagyit, legalábbis ő állt a Veres Pálné utcai Gelato pultja mögött, nyilván pillanatnyi munkaerő kiesés miatt. És egyszer levelezésbe is kerültem Mihály Tamással, amikor Komlós Péterrel beszélgettem a Bartók vonósnégyes történetéről, hogy az indulásnál ott volt Weiner Leó is. Komlós Péter említette, természetesen Mihály Andrást is, de valahogy azt képzeltem, hogy nem kell az olvasót annyi névvel terhelni, így ez kimaradt a megjelent interjúból. Mihály Tamás meg írt egy levelet az apja emlékének védelmében, hogy azért Weinernél ő feltehetően nagyobb vagy legalábbis ugyanakkora hatást tett a fiatal társulatra, hiszen Weiner 1960-ban meghalt, a vonósnégyes meg a nagy, nemzetközi karrierjét 1964-ben indította. A levél egyébként nem is nekem, hanem a Népszabadság szerkesztőségének szólt, de Mihály Tamás azt írja benne, hogy „általa igen kedvelt” vagyok. Nincs olyan sok írásos bizonyítékom arra, hogy valaki igen kedvel, bocsánat, hogy most jövök ezzel elő. Én, én, én. Még azt se mondhatom, hogy te, te, te.
Ő, ő, ő.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.