Megpendítették, hogy ha nem javul a vírushelyzet, akkor is lesz újévi koncert Bécsből, csak közönség nélkül. Nyomasztó. Húsz (vagy inkább több) évvel ezelőtt még jobban nyomasztott volna, mert akkor próbáltam kialakítani magamban egy babonát: amilyen az újévi koncert, olyan lesz az egész év, de a koncepció tarthatatlannak bizonyult: túl sok volt a semmilyen koncert. Barenboim, Muti, Abbado, néha még Franz Welser-Möst is előkerült… Mintha egyikük sem aludta volna ki a szilveszteri bulit, bágyadtnál bágyadtabb kalandokra vezették a világ Strauss-rajongóit. Volt Harnoncourt is, ami tényleg kicsit más volt, de nem eléggé. Maradt az izgalom, hogy először láthatja az ember egy televíziós stáblista végén az újévet kiírni, nem rossz élmény, de kicsit soványka.

 Jövőre Riccardo Muti a kiválasztott, az önkéntelen reakció megint csak az, hogy minek? Miért ő? Csak mert jobb, mint Dudamel? Aztán eszembe jutott, hogy a Bécsi Filharmonikusok Mutival néha nagyszerű dolgokra volt képes. Meg is hallgattam gyorsan a Schubert 2. szimfóniát, körülbelül öt másodpercig azt éreztem, hogy cserben hagyott az emlékezetem, ez azért nem annyira jó, de bizony, hogy annyira, lendületes és stílusos, virtuóz hegedűszólamok, és mégis Schubert a szellem. Volt valaha egy Riccardo Muti, aki nemcsak a múltból élt.

Van is valahol. Hátha 2021-re előkerül.