Nem tudom, mit kell még tennie egy előadóművésznek azon túl, hogy él, előad. Élt és előadott, és egyáltalán nem vettem észre. Azt értem, hogy nem veszi észre valaki, akinek semmi öröme nem telik a históriás énekekben és reneszánsz dalokban, de én szeretem ezeket az igazán régi slágereket. És Kátai Zoltán leginkább ezekkel foglalkozott. Énekelt mást is, katonadalokat, megzenésített verseket, de ez volt az igazi, hazai pálya. Valami évszázados dallam, évszázados szöveg, lanton vagy kobzon kísérve.

Ez egyébként, úgy tűnik, fontos dolog volt számára, a különbség a megzenésített versek éneklése és az énekmondás között. Azt mondta, hogy az egyikben kész a vers, és hozzá írnak egy dallamot, a másiknál, amit ő művel, a kész dallamhoz írták a verseket. Nekem inkább úgy tűnik, hogy az énekmondás leginkább abban különbözik az énekléstől, hogy a szöveg az elsődleges, hogy beáldozza a ritmust, ha kell, de nem enged a szavak érthetőségéből és teljességéből.

Ezen már aligha lehet vitatkozni, Kátai Zoltán november elején meghalt.

Mindennap hallgatom azóta, nyilván változik majd, ahogy elfogynak a felvételek és lemezek, de egyelőre úgy ülök a régi versekben, mint valami Dagobert bácsi az arannyal telt fürdőkádban, hogy valami igazán ide nem illő hasonlatot mondjak, új életre kelnek a Balassi (ő Balassának mondta) versek, újra el tudom mondani, hogy „itt nyugszik János, harcokban réme töröknek”, és Damjanich újra és újra odaveti a hóhérnak, hogy „vigyázz, fattyú, fel ne borzold a szakállam”. Olyan színes, hangos történelemkönyvem van, mint senkinek.