Jancsi és Bandi

Mostanában mintha ezt az arcképet volna szokás Janus Pannonius arcképeként azonosítani, amit nem értek egészen pontosan. Igaz, a kép maga pannon, Budapestről került Washingtonba (hajh), és világos hajú, aki rajta van, de még az sem biztos teljesen, hogy Mantegna. Azt lehet tudni, hogy Mantegna megfestette Janust, de számomra még mindig valószínűbb, hogy az a kép a padovai Eremitaniban lévő szőke fiú, aki az óriás Szent Kristóf lábát tartja. Nemcsak azért, mert ebben a hitben nőttem föl, de közben rekonstruálták Janus Pannonius arcát a koponya alapján, és az a diótörő állkapocs, ami a falfestményen elég ügyesen van elrejtve (vagy, ha epésebben akarnám megfogalmazni: ami miatt ki van törve a figura nyaka) ott észrevehető. A sityakos portrén nem látom.

Az ember, persze, egyetlen képből is megérti a Janus Pannonius-jelenséget. Milyen más az a falon szerepelni Padovában, és közben Mantegnával cimborázni, mint a magyar hidegben vacogni rossz tüdővel. Másfelől meg ez teszi költővé a költőt, meg ez teszi nemzeti hőssé, a miénk, az első ismert magyar poéta, akinek, hát jó, mostanában leálltak a fordításával és újrafordításával, de azért babráltak eleget vele a késő utódok.

Lehet, hogy ez irodalomtörténeti közhely, de engem csak tegnap ért utol a felismerés: ez a történet aztán újra lejátszódott a magyar irodalomban. Nem a nemzetköziből magyarrá válás, hanem a sorson szörnyülködés, hogy ez csak egy hülye vicc, hogy engem idehelyezett a Jóisten, egészen másutt volnék boldog. Hát persze, Ady Endre és Párizs. „Fagyos lehellet és hullaszag száll ott minden virág felett.” Nem ugyanaz, mint az Egy dunántúli mandulafácskáról? Ráadásul még van egy másik közös városuk, Nagyvárad, ahol mindketten viszonylag jól érezték magukat. Janus a könyvtárban, Endre a kávéházban.

Erre az általános rossz közérzetre ma már aligha lehetne költői életművet alapozni, a föl-földobott kő eshet máshová is, de akik éltünk egy rendszerrel korábban is, elég jól tudjuk, hogy miről beszélnek a bánatosok.