A lemezekhez való viszony egyik nem is tudom, szórakoztató, izgalmas vagy szánalmas része, amikor az ember vár egy lemezzel. Először talán egy Szegő Andrással készített rádióinterjúban találkoztam ezzel, ő mondta, hogy van egy (ha jól emlékszem) Bruno Walter-lemeze, amit nem tesz föl, nem csomagol ki, mert eljön az idő, amikor szükség lesz rá. Amikor a lemez segít.

Nekem is van ilyen lemezem, talán több is, mint amennyi az eszembe jut. Az egyik egy Radu Lupu Schubert-lemez, az A-dúr szonáta. Mindig olyan sok szépet mondtak róla, hogy eleinte csak nem akartam elhasználni a felvételt, hadd üljek oda frissen és mégis kellő fáradtsággal, hogy a figyelem ne kalandozzék el, de ne is tompuljon, bele ne aludjak, mert azt hogyan magyarázná meg az ember.

Aztán telnek az évek. Radu Lupu is visszavonult már, ma van épp a 75. születésnapja. Láttam is őt néhányszor, nem okozhat csalódást, tudom, mire képes, nincs mire várni, nincs miért visszatartani az élményt. Hacsak valami bajra nem vár az ember, amikor tényleg segítenie kell majd a zenének – és amikor valószínűleg nem tud. Vagy csak babona az egész? Érezni kell, hogy van még dolgom az életben, meg kell hallgatnom a Schubert-szonátát?