Kávé és Chopin

Olvasom tovább Szüts Miklós könyvét („A Földön élni ünnepély”), és egy idő után előkerül Kocsis Zoltán benne, ami nem egyszerűen nagyon helyes, de szinte elkerülhetetlen, nem lehet úgy beszélni a Kádár-kor kulturális életéről, hogy Kocsisról nincs szó. Mindjárt vissza is vonom az előző mondatot, nehogy már Kádár legyen a hívó szó. Vagy nem is tudom, talán mégis?

Mindegy, Kocsis előkerül, hogy nem fizeti ki a büfében a kávéját soha, de soha, mindig Szütsnek kell meghívnia. Akkor jelenik meg a Chopin-lemeze, és Szüts Miklós nekiül, és ír egy levelet a zongoristának, hogy neki nem tetszik.

Tudom, hogy más is volt így vele, hogy a Chopin-lemez másokban is okozott valami elbizonytalanodást, túl keménynek, túl gyorsnak találták a keringőket, talán itt megtört valahogy a hit, hogy amit Kocsis csinál az feltétlenül úgy jó, ahogy van. Nyilván ezt ő is érzékelte, de nem volt félős fiú. Úgy értem, meg is úszhatta volna a feladatot, vagy eljátszhatta volna úgy a keringőket, hogy mindenki hanyatt esik a finomságától és az érzékenységétől. Eljátszotta úgy, ahogy gondolta, úgy, ahogy a kottából kiolvasta, az eredeti metronómszámokhoz igazodva. Ha maradt benne bizonytalanság, azt legfeljebb abból lehetett látni, hogy amikor azt kérdezték, hogy kit szeretett volna hallani élőben a világ nagy zenészei közül, akkor azt mondta, Bachot orgonálni, Paganinit hegedülni, Chopint zongorázni. Chopint és nem Lisztet, mert Liszt játékát meg lehet ismerni a műveiből. Szerintem Paganinit is, én a helyében becseréltem volna őt Debussyre.

Szüts Miklós mellett szóljon, hogy azt mondja: most már tetszenek neki a keringők. Gondolom, most már fizetné neki a kávét is, örömmel.