A kézbesített üzenet

Decemberben talán többet hallgatja az ember a Mahler Negyediket, mint más hónapokban, valószínűleg a száncsengők miatt, az első tétel ezüstös csilingeléséért. Hogy ki és mikor hülyített meg minket ezzel a csengőszóval, nem tudom, talán lassú folyamat volt. Az biztos, hogy a magam részéről soha nem utaztam csöngős szánon, ha mégis valami nosztalgia ébred bennem a régi karácsonyok iránt, az már nem is igazi nosztalgia, csak a nosztalgia nosztalgiája, öregapám öregapjának az öregapja talán így érkezett meg szentestére a családhoz, mindenféle almákkal és narancsokkal a zsebében.

De nem is az első tétel az érdekes most, hanem a negyedik. Egyfelől visszatérés Beethovenhez, a közhely megfordítása, nem ott kezdődik a zene, ahol a szavak elfogynak, hanem ha nincs már hová fokozni a szimfonikus folyamatot, akkor megszólal az ének. Persze Mahler úgy fokoz, hogy közben el is vesz, nem a kirobbanó kórushoz érünk, csak a dalhoz, egyszerűséghez, gyermekihez.

Az a furcsa, hogy a Negyedik szimfónia végén Mahler már harmadszor használja ugyanazt a dallamot. Először írt egy dalt, A mennyei élet címmel, aztán ezt a dalt fölhasználta a Harmadik szimfónia végén, végül ez lett a Negyedik befejező tétele. De miért? Nem jutott más az eszébe?

Nincs a zsebemben a megoldás, de arra gondolok, hogy Mahler maga sem volt biztos abban, hogy a művei mekkora sikerre jutnak száz év alatt. Mintha lett volna valami küldetés, hogy ezt a dallamot el kell juttatnia a lehető legtöbb emberhez, ezért újra és újra megírta, átírta, beleírta a műveibe, amíg azt nem mondta: ennél többre nem futja. Utólag somolyoghatunk, hogy na, mi van, zsenikém, túlnyerted magad, de ráérünk akkor, amikor majd a suszterinasok is Mahlert fütyülnek.