Nem ez a zenetörténet nagy tragédiája, de azért létezik a törés komolynak mondott és könnyűnek mondott zene között. A „mondott”-tal csak arra gondolok, hogy az embernek néha eszébe sem jut odafigyelni egy slágerre, mit kell azon figyelni, inkább dallamos szöveg, mint zene, de hát ez sem igaz. A kérdés az, hogy ez vajon új dolog-e. Azért, mert nem tudjuk, hogy Beethoven idejében mik voltak a bécsi slágerek, azért még lehettek dalok, amelyeket fütyültek az utcán, csak nem vették lemezre. Nyilván csöndesebb volt a világ, nem volt zenéje minden hirdetésnek, de valami csak szólt azoknak a fejében is, akik munkába mentek vagy dagasztották a kenyeret. Azt egy kicsit nehezemre esik elképzelni, hogy a hórukk-emberek mind Mozartot és Beethovent hallgattak odabent, a koponyányi zeneszobában. Vajon ez mind elfelejtődött? Vagy föltámadtak új slágerekként? A régiekből pedig megmaradt az Oh, du lieber Augustin, de az sem saját jogon, hanem a nagy pestis zenei emlékműveként?

Tulajdonképpen ez az, ami zavar. A 19. század elejét ki lehet fejezni Beethovennel, akár az Ötödik, akár a Kilencedik szimfóniával, a 20. század elejét el lehet mondani Mahlerrel vagy Sztravinszkijjal, de mivel lehet elmondani a 21. század elejét? A sok pici zene eltüntette az egy nagyot?