Táncoló fekete zongora

Zajlik az orosz Ezüstkor fölfedezése vagy újrafölfedezése a képzőművészetben és az irodalomban, miért is ne zajlana a zenében. Ez Daniil Trifonov dupla albumának is a címe, mármint nem az, hogy zajlik, hanem hogy Ezüstkor. Időben nem hosszú szakasz, a 19. század végétől az 1. világháborúig tart, de pezseg, misztikus és különös, és zeneszerzőben sem gyenge: Trifonov Prokofjevet, Stravinskyt és Szkrjabint játszik. Az utóbbival úgy vagyok, mint a magyar zenebarátok többsége: tanulni kell. Ez persze arra is jó, hogy folyton arrébb tegye az ember, még nem jött el az ideje.

Persze, mindenkit tanulni kell, Stravinskyt is, pedig a legkellemesebb arcát mutatja, a balettszerzőt. Balettszerzőt a zongorán, A tűzmadár részletei mellett saját átiratát a Petruskából. Első lenne, aki tiltakozna, ez nem átirat, hanem önálló mű, meg sem kísérli a zenekart zongorává redukálni, bár ő maga is zongorázott, és a komponáláskor a hangszer mellett ült. Szóval meg sem kísérli visszabutítani tíz ujjra a nagyzenekari művet. Pedig a zongoradarab nagyon is gyakorlati okból született, Arthur Rubinstein számára, hogy ő is tudjon modern zenét játszani, és olyan legyen az a zene, hogy a közönség eldobja tőle az agyát, miket tud ez az ember. Ötezer frankot kapott érte a zongoristától, ami feltehetően sok pénz volt, mert Stravinsky irónia nélkül írta, hogy Rubinstein nagylelkűen fizetett. Játszotta is a darabot, bár nem annyit, mint Chopint, így végül tényleg az utókor járt jól, az utókor zongoristái és közönsége.

Mert most az ember csak eldobja az agyát Trifonovtól, tiszta is, muzikális is, érzékeny is, van benne valami nosztalgikus is, de talán csak a törékenység érzete miatt. Ám a törékenység most még acélos vagy ezüstös, ha van ennek értelme. Közben az ember azért eltöpreng Stravinskyn, hogy mennyire ismerte vajon saját magát, mennyire igaz az, hogy a Három tétel a Petruskából önálló zongoramű, nem átirat. Mert ahhoz mégis hosszú, a második tétel kusza, és nem vagyok biztos benne, hogy magában is értelmes, nem kell hozzá ismerni a balettzenét. Mintha Stravinskynak nem lett volna szíve önmagát ritkítani, ha már egyszer leírta azokat a hangokat, meg kell menteni mindet, amelyiket csak lehetséges. Nem azért írom a pöttyöket a vonalakra, hogy aztán kiradírozzam őket.