Voltaképpen meglep, hogy milyen kevés emlékem van a magyar beat hőskoráról. Túl kicsi voltam a Táncdalfesztiválok alatt, rendben van, de például Laux József az édesanyámhoz járt a fogával, ahogy akkoriban mondták, éppenséggel kezet rázhattam volna vele, ha merek. Dobos az Omegában. Megmutatták a fényképen, melyik az, és ez, mármint a lemezborító valóságosabb valóság volt, mint akit a kulcslyukon keresztül láttam, és annyira más volt, mint a normális felnőttek.

Zalatnay Saroltát csak a visszatérési kísérlete alkalmából hallottam élőben, rettentő kevesen voltunk, neki meg rettentő kevés hangja maradt. Az a csoda, hogy egyáltalán valami maradt. Ha valaki ma megnézi az 1967-es Táncdalfesztivált, a doboknál egyébként Laux ül, érti, mire gondolok. Elénekli egyszer a Nem várok holnapigot, akkor még csak túl mély, aztán elénekli ráadásként a felét, ott elszúrja, bánatában kezébe is temeti az arcát. Aztán elénekli a másik felét, akkor már túl magas is, belereccsen a hangja. Közben, még az első ráadás előtt leveti a teatojás jellegű fülbevalókat, úgy látszik, a próbán nem volt rajta, menet közben derült ki, hogy kellemetlenül himbálóznak a fülén.

Hanem azért bakival, reccsenéssel, teatojással vagy anélkül – jó ez. És nem úgy jó, hogy „ti voltatok az ifjúság, Üllői úti fák”, mert nem igazán volt az ifjúság, nekem nem. Másfelől meg épp a komolykodása és komolytalansága, a bénasága és a bája együtt mégis a pillanatról szól, hogy valóban nem vár holnapig, mert úgysem lesz jobb. Ettől még eljön a holnapután meg az azután is. Zalatnay Sarolta ma hetvenhárom éves.