Úgy emlékszem, két évvel ezelőtt jelent meg a Magyar Narancsban Kőrizs Imre szép elemzése egy Horatius versről, a Leukonoéhoz címűről. Összevetette Trencsényi-Waldapfel Imre fordítását az eredetivel (addig már nem bonyolította a helyzetet, hogy a kétféle utolsó sorra is kitérjen), hogy az eredeti szöveg kevésbé költői, hogy így mondjam, kevesebb a jelző, az alliteráció, az emelt stílus, inkább arról van szó, hogy Horatius be akarja magát dumálni Leukonoé ágyába, ezért mondja, hogy carpe diem. Nem magam miatt Leukonoé, inkább érted pököm a latin aranyköpéseket. A cikk egy közismert dallal ér véget, hogy voltaképpen erről volna szó: come on baby, light my fire.

Csak azért lepett meg, mert annyira egybeesett azzal, amit én érzek a magyar könnyűzene legjelentősebb időszakával, hogy újra és újra előjön a szövegekben az ijedtség: csak egy pillanat az élet, vagy az élet talán hosszabb, de az ifjúság az tényleg csak egy villanás. Rohan az idő. Elment a vándor. Vagy a szinte szó szerinti idézet Horatiustól: nem várok holnapig. Holnapokat Leukonoé, ne várj.

Van ennek mindenféle lehetséges magyarázata, hogy az időmúlás olyan tény, amit még a sanzonbizottság sem tudott tagadni, végre van egy téma, amit mindenki ért, mégsem politika. Vagy akkor kezdődött a világban a fiatalság-mánia, tizenöt és huszonöt között van a gyöngyélet, utána munka, gyerek, kötelesség és megalkuvás. Talán ezért nem kell öregen is leszakítani a napot. Foltos, horpadt, kukacos.