Mindig féltem, hogy eljön a pillanat, amikor kiderül: az opera tényleg nem érdekel már senkit. Nem létező műfaj, de nem csak azért, mert nem tud szólni a tömegekhez, hanem mert senkihez sem tud szólni, nincs számottevő elit- vagy nem elitréteg, amelyet boldoggá tenne Don Giovanni vagy Cso-cso-szán, akit érdekelne, mi történik velük, és miért. És akkor ráébrednek a műfaj fenntartói, leginkább az állam, hogy ebbe aztán éppúgy fölösleges pénzt ölni, mint Kongóban a sífutásba, se népszerűbbek, se nagyszerűbbek nem leszünk általa, az meg, hogy egy állami vezető az Operába járjon a saját kedvére… Hahaha. Utoljára Sólyom Lászlót érdekelte a klasszikus zene, de ő is inkább a Müpába járt.

Az a csodálatos, hogy ettől már nem kell félni. Tegnap a Fidelio-közvetítést 281-en néztük. Még azt sem lehet mondani, hogy így tiltakozott volna az érzékeny hallású közönség. Tiltakozott, mondjuk tíz százalék eltűnt a közvetítés során, de a háromszáz is micsoda létszám? Facebookkal, Origón átvett közvetítéssel, heti rendszerességgel jelentkező tévéműsorral, szereplési mániában szenvedő főigazgatóval. Sajtóosztállyal, közönségkapcsolatokkal, vagy egyáltalán, az Operaházban dolgozó alkalmazottakkal, akik odaülhetnének a gép elé, vagy legalább a családjukban fölkelthetnék az érdeklődést az esti előadás iránt.

Vagy fölkeltették? Ez a 281 is a rokonokból és barátokból tevődött össze?