Készséggel benne vagyok mindenféle Bernstein-gyanakvásban, hogy talán mégsem akkora nagy muzsikus, mint azt el akarják hitetni velünk, vagy hogy túl nagy apparátus állt a háta mögött, amely azt sugallta, hogy ez az alacsony ember alapjában véve mégis óriás. Hogy nagyon tudatosan lett felépítve a karrier, legyen végre a sok magyar után Amerikában egy amerikai karmester-sztár, aki zeneszerző sztár is, de nem lehet az ember örökké csoda, ő is beleunt a taposómalomba, egyre kevesebb volt a próba, egyre több a whiskey, nem mindenkinek a zene a leghatásosabb drog.

Lehet. De tegnap a Mezzón leadták azt a híres berlini 9. szimfóniát. Azt, ami egy kicsit úgy él a köztudatban, hogy a háttérben döntik a falat, Bernstein meg ott áll előttük, és az emberiség szabadságkórusát vezényli. Az öröm helyett a szabadságot kiáltja világgá a kórus, Freude helyett Freiheitet énekelnek.

Persze, nem a fal előtt történt, és a fal már le volt bontva, mégis nagy szervezőmunkát igényel egy ilyen esemény, válogatott zenekar, olyan szólistanégyes, hogy azért német is legyen benne (a tenor Klaus König), világközvetítés. 1989. Annyira régen volt, hogy Valery Gherghiev nevét még Gergeyevnek írták a stáblistán. Bernstein frissen jött a fodrásztól, srácos frizurával dirigálja a szimfóniát, de amikor felzúg a kórus, hogy Freiheit, akkor az ember mégis megindultan bámul a múlt szemébe. Hogyan tudtuk, miért hagytuk elrontani ezt a pillanatot? Vagy ennyi volt a pillanat, amit ott látni a képernyőn?