Nagy öreg, kisöreg

Nézem Daniel Barenboimot, hogy Beethovent játszik a Mezzón, az összes szonátát, és csak azt nem értem, miért nem idegesít jobban. Tényleg gyengén játszik, olyan érdeklődve nézi hol egyik, hol másik kezét, rövid ujjait, ahogy a billentyűkön tétováznak. Mondhatni, hogy ebben aztán igazán nincs semmi élvezet, legalábbis hallgatói oldalon, de talán mégis van. A nagy öreg látványa?

De milyen nagy öregség az, amelynek az a tanulsága, hogy nahát, Barenboim már 11 évesen Furtwänglernek játszott, azóta meg egyre csak hanyatlik. Tényleg nem az öregség az izgalmas Barenboim lényében, hanem talán a zene általános ismerete, hogy bármit, bármikor eljátszik vagy elvezényel. Többnyire nem úgy, mint a legeslegjobbak, de azok esetleg egy évig semmi mással nem foglalkoznak, csak egyetlen koncertműsorral, mondjuk négy zongoradarabbal. Barenboim meg idén újra eljátszotta az összes Beethovent.  

Lehet azt is kérdezni, hogy ugyan, minek. Még a régi önmagánál is rosszabb. De néha ez is tetszik, ha valaki nem versenyez a régi önmagával, hanem csak úgy játszik, mintha élő ember volna. Tegnap jobban ment, ma meg így.

A hangszer a róla elnevezett Barenboim-zongora, ránézésre elég hagyományos, belül nem annyira, mert végig párhuzamosan futnak benne a húrok, nem keresztezik egymást, mint az amerikai autópályák. Ettől talán tényleg tisztább, keveretlenebb a hangzás, de tévéhangszórókon keresztül ez körülbelül egyre megy. Talán neki is kellett valami új inspiráció, hogy miért is kell újrajátszani a műveket. Állítólag Liszt régi hangszeréből merített, nyilván az nem zengett ennyire, de a hangzás átláthatósága (érzem a képzavart) talán valami hasonló lehetett.Mindenesetre ezzel nem árasztották el a piacot, ha jól tudom, csak kettő készült belőle. 

Nincs különösebb tanulság, nem keresem a szonátákat a tévéműsorban, de el sem kapcsolok, ha belebotlok, mert mégis azok, lehet érezni, hogy mire gondolt Beethoven. Szerencsésebb esetben hallani is lehet, de nem vagyok telhetetlen.