Életem első operaelőadásán Sólyom-Nagy Sándor ott volt a színpadon. Nemcsak ott volt, de vele kezdődött az egész, questo Mar Rosso mi ammolisce e assidera. Aztán, persze, jött Pavarotti, és beterített mindent a hangjával. Életem második operaelőadásán is ott volt Sólyom-Nagy Sándor, állatbőrökbe öltözötten ádázkodott az Aidában. Aztán jött Domingo, és beterített. Mindenesetre ezek alapján az operai pályakezdő azt hihette, hogy ez olyasmi, ami mindig van, hogy mindig jön egy ilyen mosolygós szemű, testes ember, és szép hangon dolgozik a többiek alá, mellé, köré, hogy azoknak csak a sztárságra kelljen ügyelniük.

Az Aida után egyébként, többé-kevésbé alvajáró állapotban elindultam a színpad felé, mert ennek nem lehet így vége, és tényleg nem is volt, ünnepelték Domingót, egy rajongó nagy tortát hozott, azt a színpadon fölvágták, Domingo kiosztotta a szeletet, ő tartja, Sólyom-Nagy Sándor meg eszi a tortát, kattant a fényképezőgép, ebből azért ő is szeretne egyet, fordult a fotóshoz. Remélem, kapott.

Az idők során árnyalódott a kép, az ember rájött, hogy nincs mindig ott Sólyom-Nagy Sándor a vendégsztárok mellett, van, hogy ő nincs, van, hogy sztár nincs, és neki kell vinni a sztárságot, vagy ha nem is pont azt, de a megbízható, magas színvonalú éneklést, meg a rendületlenül szép hangot. Később jöttek a megrázkódtatások, a hang eltűnt, az egészség megrogyott. A szemben a mosolygás maradt, legalábbis a közönség számára. Hogy mit él át a hangját elveszítő, majd visszanyerő énekes, az nem ami dolgunk. Vagy nem tudom. Sólyom-Nagy Sándornál érezni lehetett, hogy az énekes nem valami létbe vetett észak-fok. Amikor kezdett, Radnay György szerepkörét vette át, időnként szinte szó szerint Radnay kezéből, a pálya megfelelő pontján pedig tanított, biztosan vannak ma is Sólyom-Nagy megoldások, fordulatok, értelmezések a színpadon. Ha volna színpad.

Jézushangú ember. Liszt Christus oratóriumának mindkét Hungaroton-felvételén ő énekelte Jézust, így most az ő hangján hallom: boldogok, akik sírnak, mert megvigasztaltatnak.