Biztosan messzebbre ható következtetéseket is le lehet vonni az Opera karácsonyi kis videóüzenetéből, mondjuk azt, hogy ez egy nagy félreértés, ha azt hiszik a vezetők, a színház valami privát játszótér, ahol ők a legerősebb gyerekek. Elveszik a labdát az elődöktől, és most ők játszanak vele, magukat mutogatják, idétlenkednek, és ezért még fizetnek is. Előbb vagy utóbb majd jönnek az utódok, ők veszik el a labdát, és csak reménykedni tudok, hogy ilyen jellegű karácsonyi üzeneteket nem küldenek majd.

Most jut eszembe: jelen állás szerint ez épp nem félreértés, hanem az idők szava.

Inkább maradok egy másik következtetésnél: nincs nagyobb kiszolgáltatottság, mit énekelni. Mert itt vannak a többiek, Almási-Tóth megfelelően idétlen, amikor színleg lámpákat rendez, Solymosi talán még rokonszenves is valakinek, hogy a kislányait emelgeti, legalább nem magát nyomja az előtérbe, Kocsár meg igyekszik kivonni magát ebből az egész rémálomból, ő csak kísér. És senki nem olyan szánnivalóan nyomorult, mint Ókovács ezzel a súlytalan baritonhanggal (erre szokás mondani, hogy tenor kettő), ezzel a béna, magyar akcentussal, szakadt szamár igyekezettel.

Ez a legfontosabb tanulság: csak az énekeljen, akinek muszáj. És fordítva: akinek nem muszáj, az ne.