Brendel a falnál

Azt hiszem, erről már volt szó, a január 5-ről, ami három nagymenő zongoristának is születésnapja: Michelangelié, Brendelé és Pollinié. De Alfred Brendelnek most az éve is kerek, 90. születésnapján köszönti a világ. Néhányszor láttam én is, egyszer még Salzburgban is, ahol hitetlenkedve csóválta a fejét a nagyszínpadon: ezek itt köhögnek. Tényleg köhögtek, bár ezt éppenséggel lett volna ideje megszokni, egy régebbi pesti koncertjén valakire rászólt, vagy inkább rámutatott: menjen ki, ha ennyire kell köhögnie.

Csak azért időzök ekörül ennyit, mert ha a legélesebb Brendel-élményeimet próbálom előhúzni, valamiért soha nem az, ahogy vagy amit zongorázott. Inkább amit hallgat. A Fesztiválzenekarral közös koncertjének második fele. Normális vagy átlagos szólista nem szokott beülni a saját koncertjére, épp eléggé telítődik a maga játékával, el is fárad, megtette a magáét, föllépett, hazamehet. Ha nagyon-nagyon megszállott, akkor gyakorol, hogy másnap jobban menjen. Brendel azonban bejött a második részre, megállt leghátul, úgy hoztak széket neki a jegyszedők, amire leülhetett, és meghallgatta, mi megy szünet után. Mert a zene erre is jó, nemcsak csinálni lehet, de hallgatni is. Hátsó szándék nélkül, szóval nem azért, hogy kiderüljön, mire képes a karmester meg a zenekar, nem azért, mert valami különlegesség van a műsoron, hanem mert erre beszélik rá a közönséget is. Akkor miért ne beszélhetnék rá magukat?

Nem tudom, jobb lesz-e tőle az ember. De hátha ez a hosszú élet titka.