Az énekesek megmentője

Mint az énekesek megannyi keménymagos barátja, én is enyhe megvetéssel néztem a mikrofonra. A valóság meghamisítása, a nagy hangok ellensége, a mikrofonnal mindenki nagylegény lehet. Na jó, nem mindenki, de többen. A mikrofon miatt nem lehet tudni, kinek mennyire szól a hangja. Igaz, átereszt és megment sóhajokat, bánatokat, finom remegéseket, amelyek elvesznének, ha egy zenekar szól a háttérben, és át kell énekelni mindenkit, de úgy, hogy a terem hátsó sorában is hallják, mégis több benne a hátrány, mint az előny, több a hamisság, mint az igazság.

Mígnem tegnap elkezdtem nézni a Frank Sinatra életéről szóló dokumentumfilmet a Netflixen, hosszú-hosszú-hosszú, és nem biztos, hogy minden kiderül belőle, én például most sem tudom, hogy melyik zenekarvezetőnek mondták a Keresztapában idézett sort: vagy az aláírása kerül a papírra, vagy az agyveleje.  Harry Jamesnek? Tommy Dorsey-nak? Ettől függetlenül az derült ki, hogy amikor Sinatra kezdett, még nem voltak mikrofonok, az énekesek a nagyobb tánctermekben megafonba énekeltek, de nem ilyen elektromosan erősített tölcsérekbe, csak sima fémgúlákba, hogy egy kicsit testesebb legyen a hangjuk. Az úri közönség pedig azzal szórakozott, hogy egycentesekkel célba dobált, megpróbáltak betalálni a tölcsérekbe, hátha az éppen levegőt vevő énekes szájába repül a pénzdarab, és ő lenyeli azt.

Akkor ez eldőlt. A mikrofon mégis emberbarát és életmentő készülék.