Van ez a kínai zöld tészta. Vagyis pont erről akarok beszélni, hogy nincs. De volt. Nem spenótos, mint az ember a neve alapján hinné, hanem zöldbabot kevernek a masszába, mielőtt metélt lesz belőle, és vagy ettől, vagy mástól, de olyan ragacsos, nehezen ehető dolog lesz belőle. A klasszikus érzés, az eleje már a gyomorban van, a vége még a szájban, megfullad tőle az ember. Nem mondhatnám, hogy őrült rajongója vagyok, de néha-néha eszem belőle.

Vagyis ettem. Mert nincs. Elmentem érte a kínai vendéglőbe, hazaszállításra, és mondták, hogy ne is reménykedjek. Annyi reklamációt kaptak miatta, hogy a maguk részéről befejezettnek tekintik a vele való kapcsolatot, nem rendelnek több alapanyagot, leveszik az étlapról. Megint egy elveszett íz.

Mintha így is lehetne mérni az életet: hány ízt veszítettünk el az emberélet útjának felén, háromnegyedén, vagy ki tudja, melyik részén. Nincs Donald rágó, vagy ha van, aligha tudnám megenni. Nekem a nyugati rokonok mindig olyan lapos csíkokat hoztak, Doublemint, Spearmint, Juicy Fruit. Hiába lehetett volna velük villogni az iskolában, mert én a Donaldot szerettem, az émelyítő, rózsaszín édességével, meg a csomagolásba tekert apró képregénnyel. A lapos rágók megmaradtak (azt hiszem), de a Donald eltűnt, a sarki perecessel együtt.

Ami a legjobban fáj, az a Fonyódi víz. Tudom, hogy az van, de a mainak egészen más az íze. Ha jól tudom, a Fonyódi víz volt az ásványvíz alapja Magyarországon, valaha a Fonyódi víz összetételével határozták meg, hogy mi ásványvíz és mi szóda. A márkanév megmaradt, de az íz elveszett. Ha az összetétel valóban ugyanaz, akkor világos, hogy az embernek nem is a víz íze, hanem a vezetékek vagy a palackozó gép hozzáadott aromája hiányzik, de az voltaképpen teljesen mindegy. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Fonyódi vizek.