Elmúltak az ünnepek, mindenki megvette az éves könyvadagjának felét vagy harmadát, remélem, nem rontom most már senkinek az üzletét, főleg, mert kulturális üzletről van szó. De úgy utólag elmondom, hogy föl nem foghatom, miért tart még mindig ez a szakácskönyv-őrület. Adja magát a megoldás, hogy azért, mert az emberek szeretnek főzni, de valahogy ez nem stimmel. Ha receptről van szó, a könyv maga egyáltalán nem a legjobb formátum, tele van kibogozhatatlan meghatározásokkal, egy csipet só, vajon mekkora az a csipet. Ízlés szerint fűszerezem. Kinek az ízlése szerint? És szakácsként én kinek az ízlését vegyem figyelembe? A magamét vagy azét, aki majd enni fog?

Ennél sokkal megbízhatóbb a mozgókép, mindenféle videók, amiből látható, mekkorát kell csípni abból a sóból. Nyilván YouTube-előfizetést nem lehet ajándékozni (vagy igen?), de csak nem a jobb adni, mint kapni tartja felszínen az egész szakácskönyv-őrületet?

De akkor mi? Adja magát a B megoldás, hogy az emberek nagy hányadát egyáltalán nem érdeklik a szép versek, mondatok, bekezdések, de attól még a könyv formátumával elégedettek. Vagy a másik oldalról nézve: azoknak is joguk van a könyvbéli megmutatkozásra, akiknek soraiban nem nyílik meg a végtelen, de még a véges sem, viszont tudnak főzni. Hogy a főzést akár új művészeti ágnak is tekinthetjük, épp olyan múlandó, mint a mandalák, és még nem is a művésznek magának kell megsemmisíteni az alkotását, megteszik azt helyette a vendégek, akik foguk között péppé csócsálják a műalkotásokat, hogy aztán a mű további alakváltozásairól most ne is beszéljünk. Az egésznek ugyan ellene mondanak az ismert emberek szakácskönyvei, ha már úgyis megmutatkozhatnak színpadon vagy pódiumon, akkor mit jönnek most a gulyáslevesükkel, kit érdekel? És, persze jó volna valami nagyobb változatosság, mert szörnyen lelombozó az a sok, önelégülten és körülbelül egyformán bazsalygó szakács, akik a különböző borítókról bámulnak az emberre, idenézzetek, mennyire jó fej vagyok. Jöhetnének a balfácánok és balfácánnők, akik már megint odaégették a rántást, vagy akiknek úgy sikerült a töltött káposzta töltelékük, hogy egészen olyan, mintha emberhúst rágna a boldogtalan vendég. Síró arcokat kérünk a szakácskönyvekre! Talán majd decemberre ez is eljön.