Ez a sorsunk, és ez nem panasz: Párizsról magyar költők jutnak az eszünkbe. Batsányi, Ady, Radnóti. Talán József Attila is, kinek ki, de nekem most megint Radnóti. Nyilván azért, mert nem vagyok Párizsban, ahogy ő sem volt, amikor a Párizs című verset írta, hiszen testszagot és ózont érez maga körül. Talán a csóróság a másik hasonlóság, hogy az ember szegény embernek megy ki, aki fontolgatja, hogy jegyet vegyen vagy bérletet, és eszi a csokoládét ezüstpapírból. Radnótit a naplója szerint meg is bámulta egy nő, ő meg odakínálta a csokit, kér talán? Nem kért. És ma is, vagy majd ha lehet, megyek, megnézem a Rue Cujas sarkát, megpróbálom fejből elmondani a verset, de nem sikerül, viszont soha nem is tudtam, mi az a Denfert-Rochereau, ami úgy hangzik, mint egy átok. Nyilván az enfer miatt, ami poklot jelent. Denfert-Rochereau azonban ezredes volt a porosz-francia háborúban, Belfort-t védte 103 napon át, és csak azért tette le a fegyvert, mert közben aláírták a békeszerződést. Kíváncsi vagyok, Radnóti tudta-e.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.