Két éve Bayreuth-ban az volt a szenzáció, hogy elmaradt a szenzáció, Roberto Alagna majdnem az utolsó pillanatban megfutott Lohengrin elől, kimerültségre és időhiányra hivatkozva közölte, hogy sajnos nem tudta mélységében elsajátítani a szerepet, keressenek valaki mást.

Hm, hm, mondta az ember, az elkényeztetett tenor megint a bolondját járatta a közönséggel. Ámbár Bayreuth nem az a hely, ahová a szereposztás miatt vesznek jegyet az emberek, akárki énekelhet akármit, telt ház van és lesz. Nem mintha akárki énekelhetne ott, nem ezt akartam sugalmazni. És miközben az ember legyintget Alagnára, hogy kész, ennyi volt, nem akar új szerepeket tanulni, nem akar németül énekelni, nem is azért szeretjük (ha szeretjük) Alagna mégis megtanulta Lohengrint, az Arte csatornán, illetve annak internetes oldalán meg lehet nézni a berlini bemutatót az Unter den Lindenen (-ben?). Szigorúan járványbarát körülmények között, üres nézőtér előtt. Nem kell azon vitatkozni, hogy az operaénekes ilyenkor kinek játszik, a kameráknak vagy az erkély utolsó sorának, mert az utóbbinak nem érdemes.  

A rendezés közeli rokona az Erkel Színházban játszott Lohengrinnek, rendszerváltás kori hangulatba jön el az idegen, a sok szürke öltönyös vagy bőrdzsekis fazon közé könnyű, világos ruhában. Elsa a vibráló hangú, de azért nagyon pöpec módon helytálló Vida Mikneviciute, Alagna pedig ideális idegen, felkészülten, jó német kiejtéssel, de minden szempontból beletévedve a helyzetbe. A kérdés az, hogy vajon sikerül-e otthonosra megváltoztatni a világot. Illetve ez nem is kérdés, mert tudjuk, hogy nem, inkább az a kérdés, hogy marad-e a világban vágyakozás a másik világ, a lazaság és hanyag elegancia után. Ahhoz persze jobb volna, ha az előadás végére Lohengrin nem készülne el az erejével, főleg azért, mert mégis erről volna szó, megyünk a Grál-elbeszélésig, meg is kellene érkeznünk oda.   

Ha nem, hát nem. Nem ez a hivatalos üzenete a műnek, de ez is érvényes: minden úgy jó, ahogy van. Úgy élünk, ahogy megérdemeljük. Fölösleges a szabadítóra várni.