Tényleg minden jót kívánok Katia Ricciarellinek 75. születésnapja alkalmából, de időnként azt hiszem, pályája fénypontján a legkártékonyabb énekesnők közé tartozott. Legalábbis a lemezek szempontjából. Volt Turandot Karajan vezényletével, Domingo és Barbara Hendricks mellett, utóbbi a jellegzetes nazális hangjával olyan kis finom Liút énekelt, hogy akkoriban az volt a poén: át kellene keresztelni az operát Liúra. Mert Ricciarelli, szegény, annyit fuldoklott Turandotként, hogy azt úgysem lehet meghallgatni. Nem itt kezdődött Karajan és Ricciarelli kapcsolata, hanem a Toscával. Karajannak elő kellett énekelni, ragaszkodott a személyes meghallgatáshoz, aki látta a Karajan Salzbugban című filmet, biztosan emlékszik, hogy két fiatal tehetséget visznek el hozzá, a karmester odaül a zongorához, és hallgatja az énekeseket. Egyikükkel sem dolgozott sokat, Sumi Jóval egy közös Álarcosbálra futotta az időből, de az ifjú szólisták önállóan is viszonylag nagy karriert futottak be. A másik énekesnő Cecilia Bartoli volt.

Hasonló történt tíz évvel korábban: Ricciarelli énekelt elő Karajannak, aki megállt, és azt mondta, megvan a Toscám. Úgyis készült, hogy újra lemezre vegye a művet, a korábbi vezénylése majdnem tíz éves volt, és a tenor Giuseppe di Stefano már elég bánatosan keresgéli rajta a régi hangját. Szóval újra akarja venni, és végre megvan hozzá az indok, Ricciarelli.

Mire lemez lett belőle, Ricciarelli elviselhetetlenül sipogóssá vált. Vagy talán már korábban is az volt, de akkor mit hallott meg benne a karmester? Carreras és Raimondi a másik két főszereplő, a lényeg pedig a Berlini Filharmonikusok, úgy bömbölnek már a mű első másodpercében, hogy ijedten halkítja le az ember az erősítőt: ez ilyen? A zenekar olyan. Tosca másmilyen.

Talán erre reagált a fotós is, amikor a lemezborítón a fényt Ricciarelli kebleire irányozta. Sex sells, mondják a reklámban: a szex eladja az árut. Voice doesn’t sell. Főleg, ha nincs.