Emlékszem még a Sinkovits-nekrológra. Zappe László írta a Népszabadságban, és a sok, nagy Sinkovits-szerep mellé odasorolta, hogy ő volt Törpapa is. Hát ez meg hogy kerül ide? Hogy jut eszébe? Sinkovits, aki esténként az arany klasszikusokkal tündökölt, vagy a másik értelemben vett Arany klasszikust, A walesi bárdokat úgy tudta elmondani, hogy szem nem maradt szárazon, így marad meg az utókornak, hogy egy rajzolt, kék figura miket mond a többi rajzolt, kék figurának?

Nem úgy marad meg, persze, hogy nem, de úgy is megmarad. Zappénak igaza volt.

Az emberben a reflex, persze, dolgozik, megint hüledeztem egy sort, hogy Vass Gábor halálakor a Ringat a víz a legjobb példa a művészetére. Nagyon jó a dal, neki egy kicsit magasan fekszik, és eleve megoldhatatlan feladat magyarul, hiszen jamaikai akcentussal kellene énekelni, az meg sehogy sem magyarítható feladat. Egyébként is: nem furcsa, hogy Vass Gáborról szólván a címek arról beszélnek, hogy ő volt Russell Crowe hangja a Gladiátorban? Azért ő hivatását tekintve mégis színész, nem szinkronszínész, láttam színpadon, azt nem mondom, hogy tetszett is, de mégis Higgins professzor volt a My Fair Ladyben, nyilván nem függetlenül az orgánumától és az egész beszédkultúrájától.

Eltelik néhány nap, és az ember rájön, hogy megint a sznob beszél belőle. Jól szinkronizálni, vagy akár csak jól felmondani egy szöveget csodálatos dolog, és nemcsak dolog, de művészet is. Nyilván aztán nem lehet azt mondani, hogy hú, ezeket a Maestro Burgereket hogy mondta alá, és képtelenség Russell Crowe fényképével illusztrálni Vass Gábor tehetségét. Marad a Ringat a víz, meg a tény, hogy vannak ilyen emberek, akik halálukkal vagy haláluk után is fel akarnak vidítani minket.