Van egy titkos igazság, hogy ami a zongoraszonátákat illeti, Haydn sokkal jobb, mint Mozart, eredetibb, merészebb, mélyebb. Lehet, hogy titkossága ellenére ez igaz is, nem mintha le szeretnék mondani bizonyos Mozart tételekről, vagy elképzelhető volna a zongorajáték története a Török induló nélkül. Szerencsére nem kell dönteni Mozart és Haydn között, jobb felől nekünk zongorázik és bal felől is nekünk zongorázik, és vannak pillanatok, amikor a kettő annyira közel kerül egymáshoz, hogy középről zongoráznak, Haydn hangját hallani egy Mozart-szonátában is.
Most pont ez történt velem, Seong-Jin Cho Mozart lemezét hallgattam, a B-dúr szonátát, K. 281, és az volt a számomra is meglepő első tanulság, hogy hiszen nem is rossz ez. Látszik, hogy keresik a dél-koreai zongorista helyét a világban, úgy indult, mint valami helyettes Lang Lang, egyébként a szó szorosabb értelmében is, amikor az előbbi kidőlt a Berlini Filharmonikusok ázsiai turnéján, Cho helyettesítette. De kézenfekvő volt a Chopin-specializálódás is, hiszen Chopin-versenyt nyert 2015-ben, meg a vezetéknevük is ugyanúgy kezdődik legalábbis európai betűkkel.
Hülyéskedést félretéve, mintha Seong-Jin Cho most Mozart lovagja volna, tegnap ő mutatta be a nemrég hitelesített Mozart-kéziratot, és itt ez a lemeze is, a d-moll zongoraversennyel és két szonátával. Az egyik a B-dúr, korai darab, már amennyiben Mozartnál a 18. életév korainak mondható, hiszen emberélete útjának épp a felén járt. És az első tanulság az, hogy nem is rossz, könnyen szaladgálnak Cho ujjai a billentyűkön, és mégsem válik motorikussá az egész, mert színei is vannak, dinamikája, jó, a szünetek talán kicsit süketek, de nehogy már az legyen a baj, amikor nem játszik.
Itt kellett volna megállni. Mert tényleg nem az a baj, amikor nem játszik, nem is az, amikor játszik, hanem nem jön át, nem jön ki az egészből. Mintha Seong-Jin Cho komolyan vette volna, hogy ez egy úgynevezett gáláns darab, trilla-trilla pamparam. Nem akarok a másik végletbe esni, és túlságosan komolyan venni a második tétel tempójelzését: Andante amoroso. De hát valamiért csak oda van írva az a szó, hogy szerelmes. Nem nagy szerelem, nem feltétlenül, nem sötét verem, mégis valami érzelmi felindultság, valami, amit így elzenélni Haydn sem tudott. Cho meg csak úgy kopog lefelé a lépcsőn, falábon.
A baj az, hogy ebbe még beleérni sem lehet, nem várható, hogy majd vén fejjel utoléri az ember a kamasz Mozartot. Vagy ez már pesszimizmus?
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.