Megint elhűltem egy kicsit a számokon, amikor a Müpa-közvetítés kezdődött, 128 aktív néző ült a számítógép előtt, ami nem egy őrület a tízmilliós országban. Aztán a 128 is nagyon tisztes helytállásnak bizonyult, mert a jelenlegi technikai feltételek nem alkalmasak egy koncert élvezetére, percenként lefagy az adás, aztán valahol folytatja, nem feltétlenül ott, ahol abbahagyta, utána meggondolja magát, ugrik az időben, dehopponál, vagy mit csinál. Ami Harry Potterben esetleg jó, Rossini esetében legalábbis idegesítő. 

Főleg pedig: kár érte. Mert jó a koncert, és még annyiban sem követi a szokásos operai gála-érzetet, hogy valahogy át kell vészelni a pihentetőnek szánt nyitányokat, aztán jöhetnek végre az énekesek. Nikolas Nägele a karmester, akinek igenis vannak elképzelései arról, hogyan kellene megszólalnia A sevillai borbély nyitányának, a Pannon Filharmonikusok pedig partnerei ebben a játékban. Aztán lehet nyavalyogni, hogy a klarinétos egy kicsit fojtogatja a hangszerét, pont ez az eset, amikor az ilyesmi nem sokat számít, ennyire jól felépített Borbély-nyitányt vagy Hamupipőkét talán nem is hallottam még élő előadásban.

Már amennyit hallani lehetett belőle.

Aztán jöttek tényleg az énekesek, a pálya különböző szakaszán, különböző szinten és érettségi fokon, de azért énekesek, hangok, alakuló vagy kész személyiségek. Horváth István a tenor, nem állítom, hogy született színpadi fenomén, de erre szokás mondani, hogy mondj jobbat. Láng Dorottya a mezzo, nagyon szép hanggal, jó koloratúr készséggel, biztató jelennel, még biztatóbb jövővel. Mindez a töküres teremben, ahol az ember valószínűleg azt sem érzi biztosan, lehet-e valahol hallani a hangját, elszáll a széksorok felett, és ki tudja, hol csillapul. Kálmán Péter pedig jelen pillanatban a nemzetközi első osztályt képviseli, bejön, és megteremti a helyzetet, és bohóc, de nem ripacs, sok, de úgy sok, hogy minden sokságának fedezete van, nem eljátssza, hanem elénekli, és aztán úgy játszik, ahogy énekel, a kettő egységben van, és ez az egység az, amit a legtöbben várunk az operától. Mint az élet, csak nagyobb, szebb, igazibb. Viccesebb.

Pedig az élet is ilyen: nagy, szép és vicces.