Énekelhető szerelem

Azt reméltem, hogy bekapcsolódhatok a világelitbe, és a legjobb fejekkel együtt nézhetem a salzburgi Mozart-héten Bartolit és Barenboimot, de ahhoz valószínűleg technikai segítséget kellett volna igénybe venni. A közvetítést a Mezzón és a Medici tévén is hirdették, ehhez képest már az is gyanús volt, hogy fél órával előtte a Mezzón egy másik hangversenyt kezdtek el, amit nyilván nem szakítanak meg még Salzburgért sem. Maradt a Medici, de az sem maradt, miután eladtam nekik a lelkemet is, kiírták, hogy ja, erre a koncertre külön jegyet nem árulnak, vagy előfizetsz, vagy használd a fantáziádat, hogy milyen is volt az esemény.

Addigra úgyis lelombozódtam. Az este inkább Barenboim-show-nak látszott, két szimfóniával és egy zongoraversennyel, és csak közéjük került be a Non temer amato bene koncertária. Az csak tíz perc.

Persze: micsoda tíz perc. A koncertária egyébként is különös műfaj, mert voltaképpen nincs szükség rá, ha valaki koncerten akar áriázni, van elég opera a világban, amelyből részleteket választhat. De ilyen nincs. Az a furcsa az egészben, hogy a szöveget Mozart egyszer már megzenésítette, méghozzá nagyszabásúan és emlékezetesen, az Idomeneo egyik felújítására új áriát komponált, más bevezetésre, de aztán ugyanezekre a szavakra: ne félj, szerelmem, a szívem mindig veled marad. Még csak azt sem lehet mondani, hogy olyan különleges a vers, hogy biztosan maradt benne valami hiányérzet, ennél többet kellene mutatnom.

Mégis többet mutat, hiszen az eredeti változatban szólóhegedű játszott, ebben viszont a zenekar mellett zongora van. Szeretik is a zongorázni tudó karmesterek, egyszerre két minőségben lehetnek jelen. Voltaképpen a zongoraverseny kombinálódik itt az operaáriával, és bár minden zenei műfaj Mozarté, ez a kettő aztán végképp az, jobbat nála ebben a két műfajban se előtte se utána, senki. Az egyesített két műfajban meg rosszabbat se nagyon, annyira furcsa az egész.

Tényleg annyira furcsa, hogy az ember óhatatlanul elkezd agyalni: miért is? Biztos, hogy az énekesnő miatt, hiszen Mozart a zongoraszólamot maga játszotta. Legalábbis ha hihetünk a kottára írt ajánlásnak, Mademoiselle Storacénak és magamnak. Az angol Nancy Storace volt az első Susanna a Figaro házasságában, miatta olyan végtelenül hosszú a szerep, Mozart egyszerűen nem akarta leengedni a színpadról, és még változtatásokra is hajlandó volt Storace igényeinek megfelelően. Addigra Storace túl volt egy nagy válságon, előadás közben teljesen elment a hangja, így kímélni kellett. Ilyen Mozart, amikor kíméli az énekesnőt. Kazinczy ott volt valamelyik előadáson (szóval hallotta Mozartot, ahogy a recitativókat kíséri), és külön megemlékezett Storace szépségéről, varázslatos szeméről, füléről (?), lelkéről.

Ha szerelem volt Mozart és Storace között, kicsit már későn jött, Storace túl volt egy rosszul sikerült házasságon, egy korán elveszített kislányon. Egyébként is: a koncert, amelyre a Non temer íródott, búcsúkoncert volt, elhagyta Bécset, hazament Londonba, többé-kevésbé ott is maradt. Még látta Haydn londoni sikereit, nemcsak látta, de föl is lépett az egyik koncertjén. 1815-ben aztán egy nagy szakítás összetörte a szívét, de annyira, hogy bele is halt. Asszonyszerelem, asszonysors.