Nem mondom, hogy nem hüledeztem egy sort a Baranyay László 75. születésnapját ünneplő közvetítésen, és most tényleg az érdemi részen: amilyen zongorajátékot hallott az ember az ünnepelttől, az nem volt feltétlenül pódium- vagy közvetítéskész. Finoman fogalmaztam. Baranyay László nemcsak művész, de tanár is, és ezt aztán végképp nem érti meg az ember. A tanítás a mindennapi megítélés művészete, ezt így kell, ezt úgy, ez jó, ez javítandó. Hogyan csinálhatja ezt megbízhatóan valaki, aki a saját játékát nem tudja megítélni? De ha megpróbál ezen túllépni az ember, akkor még mindig megmarad az egész művészképzési probléma. Az iskolák és a tanárok ebből élnek, növendékeket biztatnak, hogy előre, rád vár a pálya. Vagy talán tudják, hogy nem vár rájuk semmilyen pálya, de ez ilyen: meg kell lennie annak az ötszáz közepes tehetségűnek, hogy feltűnjön az egy, akiért érdemes fenntartani az intézményt? De ki garantál az arányokért? Ki biztosítja a világot arról, hogy az ötszáz boldogtalanra jut egy sikeres is? Mindehhez jön az egyéni fejlődés kiszámíthatatlansága, aki a legnagyobb sztár az egyetemen, az az életben beszürkül, elvész, abbahagyja, aki meg az ügyeletes mafla volt, hirtelen nagyra nő. A nagy művész meg mintha a hullahegy tetején állna, nekem sikerült fölérni a csúcsra. Persze, hogy utálnak.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.