Babits Balázs

Balázs napon újraolvassa az ember Babitsot, a Balázsolást, a mi időnkben még nem volt középiskolai tananyag, amit meg is értett az ember, veszedelmesen klerikális cucc, inkább tanították azt, hogy csorran a vér, forran a forradalom, és aztán hozzátették, ez ám az üres formaművészet. Talán azóta változott az anyag, remélem is, mégis óriási a vers, és az ember nem is tudja elsőre, mitől annyira nagy, nagy, nagy. Hiszen az alapérzés ismerős, majdnem közhelyes, ez az, amit Woody Allen filmjében, az Agyament Harryben úgy mondtak, hogy „aztán majd rákos lesz, és jarmulkéban szalad a zsinagógába”. Miért lennék rákos, eszem a brokkolit.

De hát azért, mert ismerős az érzés, lehet nagy a vers, a szerelem is ismerős a legtöbb embernek, mégsem lehet legyinteni, jaj, ezt már megírták. Hogy Babits miért annyira eleven, azt azért nem annyira nehéz megmondani. Mert személyes, mert még egy ilyen pillanatban is benne van a tanár, és azt mondja egyszer Balázs helyett, hogy „Sebasta püspöke”. Amire az ember engedelmesen megnézi, mi az a Sebasta és hol van, Sivas, Közép-Anatólia, lakosainak száma 288 693 fő. Meg vicces is a maga módján, ahogy a latinul áldó papot nézi gyerekként, és pontosan egyikük sem tudja, mi a szöveg, ami elhangzik. És meghatódik önmagától, ahogy néz a gyertyák között, mint valami őzike, hát nekünk Babits már bajuszos őzike marad, ezen nem lehet segíteni.

Hiába mondják, hogy a halálfélelem a meghatározó élmény, én úgy látom, hogy Babits nincs berezelve. Nem is a haláltól fél leginkább, hanem az odavezető úttól, a nyiszálástól, fulladástól, amitől nem lehet nem félni, az oxigén hiánya pánikreakciót vált ki a szervezetben.

Négy évvel élte túl a vers megjelenését. Akkor most segített Szent Balázs, vagy épp nem ért rá Mihállyal foglalkozni?