Meghalt a házunkban valaki, elég szörnyű érzés. Ismertem is, meg nem is, udvariasan és nehezen beszélgettünk, ha közös liftbe szálltunk be, ilyenkor szokás elmerengeni az elidegenedésen, hogy lehet, hogy egy kapcsolat nem jut ennél messzebbre, mint hogy köszönünk évtizedeken keresztül. Mert tényleg ez volt a lényeg. A köszönés, meg az, hogy a köszönés nem változott. Csókolom, mondtam én, és szerbusz, mondta ő. Miközben majdnem mindenkivel változott a köszönés, főleg a férfiakkal, szinte észrevétlenül vált a csókolom-szerbusz a felnőttes szervusz-szervusszá. De ezzel az asszonnyal megmaradtunk a hagyományainknál, lehet, hogy ez is akadályozta a beszélgetést, én tetszikeltem, ő tegezett, hát ebből elég nehéz kibontakozni. De miközben a halálhírt hallva ezt végiggondoltam, rájöttem, hogy ebben a viszonyban már nem is vagyok senkivel. Mint amikor az emberre fiatalemberként hivatkoznak – idővel elmúlik. Nem akarok beleesni abba, hogy magamra gondolok, amikor más hal meg, de olyan ez, mint a Kedves bópeer…! –ben (hogy ez a Déry miért nem tud normálisan ragozgató címeket adni) a főhős nézi a kisfia ágaskodó férfiasságát, és arra gondol, hogy ez az, ami őt a sír felé lökdösi, ez a nevetséges vesszőcske.
Tanulság nincs, csak szomorúság.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.