Zeffirelli-hét van a Metropolitanben, talán nem is az első a járvány kitörése és a színház bezárása óta. A honlapon egész héten Zeffirelli-rendezéseket lehet látni, ma Falstaffot, csütörtökön a Toscát. Igazából erről akartam beszélni, mert Zeffirelli eredeti helyszínes változatot rendezett és díszlettervezett, a Sant’Andrea della Valle aranyszínű templombelsőjét építtette föl a színházban, hogy jöjjön Domingo, és fesse meg a bűnbánó Magdolnát. Amikor először jártam a templomban, őszinte döbbenettel láttam, hogy az egyik kápolnában tényleg fest valaki. Nem az Attavanti-kápolna volt az, olyan nincs is, sőt, egy idő után az is kiderült, hogy nem festenek, hanem restaurálnak, ami látványra még inkább az operai élményt idézte föl, száraz ecsettel simogatták a vásznat, a színház már csak ilyen.

Zeffirelli nem tudhatta, hogy a technika túl fogja haladni az ő képzeletét is, lesz majd Tosca az eredeti helyszíneken, eredeti időpontokban, televíziós világközvetítésben. Annak is az első felvonása rögzül majd leginkább a nézőkben, mert Domingo hatalmasat esett a Sant’Andreában, de akkorát, hogy föl is jajdult. Aztán fölállt, és kissé sántikálva, de rendületlenül folytatta az éneklést.

Ami a Metropolitan Toscáját illeti, huszonnégy évig játszották, azóta meg visszasírják. Luc Bondy eléggé csúf rendezése váltotta le, ami rögtön meg is bukott, azért még húzta két évig, míg jött egy új változat, David McVicar munkája, azon nincs mit utálni, de nincs mit szeretni sem.  

Az ember agybajt kap ezektől az operai „régen minden jobb volt” sóhajtásoktól, de mit lehet tenni, ha tényleg?