Biztosan sokan ismerik, én nem is hallottam róla tegnapig, amíg nem láttam az arte tévé honlapján a dokumentumfilmet a sucevitai kolostorról. Ortodox szerzetes nővérek lakják, de, persze nem erről híres, hanem a falfestményeiről. Meg arról, hogy ezek a festmények nem csak a kolostorban bent találhatóak, de a külső részeken is, a falakon. Az egészben van valami meglepően pogány, mintha maori tetoválások volnának az épületen, miközben mi lehetne jobban emelkedett, mint amikor valaki a bőrére, vagy a bőre alá festi az Istennek való elköteleződést. Hogy jól lássa mindenki, én oda tartozom. Már most, életemben.

Ha egyszer ennek vége lesz, így kezdődnek mostanában a tervezések, ha majd újra lehet utazni… Nem is tudom. Sucevita igazán nincs felfoghatatlanul messze, Bukovina, Románia észak-keleti része. De oda szabad-e vajon menni, csináljunk-e magunkból turistát, belőlük látványosságot? Mert, persze, mi nem olyanok vagyunk, minket csak a szépség és a lelkiség foglalkoztat. Aztán mégis azok leszünk, nem lehet tenni ellene. Vagy pont erre való a telekommunikáció, megtudni, hogy ez van, és aztán nem megnézni?