Nélkülünk

Bevallom, hogy szerettem a Határátlépések című előadást a Hatszín Teátrumban. Nem képzeltem róla, hogy ez a Hamlet, de bírtam, ahogy játszanak velünk, amikor azt hiszi az ember, hogy ez egy vicces darab, akkor elkomolyodnak, amikor hozzájuk komolyodunk, akkor elviccelik, és közben mégis olyan bátor, bátran személyes. Vagy bátran vernek át, én például elhiszem, hogy Mészáros Máté szerelmes lett Járó Zsuzsába, és ettől jó hülye helyzetbe lavírozta magát. Ha meg nem így volt, akkor meg úgy is jó, színészek, úgy tesznek, mintha, közben meg nem is. Elhiszem Ötvös Andrásról  hogy számolja az előadás során bemutatott fekvőtámaszait, amikor élőben láttam, 143 volt, most, az internetes közvetítésben 191, fejlődik. 

Mint a fentiekből kiderült, annyira szerettem az előadást, hogy befizettem a közvetítésre, átismételni az anyagot, mi jó, mi rossz, hol rossz, miért rossz. De éppen ez a tanulság, főleg eleinte, hogy nem is olyan jó. Vagyis jó, de a színészek túlságosan is színészek, valahogy nem tudnak mit kezdeni a visszhangos térrel, a reakciók hiányával, nyilván hülye érzés vicceket mesélni, ha nem nevet senki, letolni a gatyát, ha nem háborít föl senkit. Belehalni valamibe - az még csak-csak elmegy, úgyis az a lényeg, hogy a nép visszafojtott lélegzettel figyeljen. Aki nincs ott, nem is lélegzik. 

Tulajdonképpen csak ezt akartam mondani. Hogy elmondjuk újra és újra, mennyire hiányzik a színház, a színészek, az előadások. Közben meg ilyenkor látszik, hogy mi is hiányzunk a színháznak, a színészeknek, az előadásoknak.