Kletzki rehabilitációra megy

A téves meggyőződéseit elég sokáig cipeli magával az ember. Több mint harminc éve történt, hogy Chopint tanultuk az iskolában, és az volt a téma, hogy vannak ilyenek, rövidebb lélegzetű szerzők, meg akik mindent egy hangszeren képzelnek el. Chopin a tökéletes példa, talán nincs is zongorátlan szerzeménye, és ha odafigyel az ember, mondta a tanár úr, hát a zongoraversenyek is olyan apróbb részletekből állnak össze, mazurkák vannak összekapcsolva egy tétellé. Az is igaz, tette hozzá, hogy nem segít rajta az előadás, mert a lemezen, amit föltett, Paul Kletzki vezényel (ezek szerint Pollini zongorázott), aki nem valami nagy művész.

Bármilyen nevetséges, egészen a múlt hétig soha nem ellenőriztem le, hogy igaz-e az állítás. Nem Chopinről, hanem Kletzkiről. Kletzki, ha vezényelt, az nem volt ugyan kizáró ok, de tudom, amit tudok – nem valami nagy művész. A múlt héten azonban az internetes lemezőrült David Hurwitz azt találta mondani, hogy az összes Beethoven Nyolcadik szimfónia közül, amit ismer, a Kletzki vezényelte a legjobb. Jó, tudja az ember, hogy van ez, az emberek szeretnek érdekeset mondani, de Hurwitz meg is mutatott egy részletet az első tételből, és basszus, tényleg. Már úgy értem a basszust, hogy elképesztően átlátható a zene, végig jól hallani a mély vonósszólamokat, arra van fölépítve az egész szimfonikus szerkezet, mint valami jól megalapozott ház, úgy áll a tétel. Közben meg mégsem áll, mert ahogy a fagott pötyög, az viszi előre a cselekményt. Könnyedség és biztonság, ez az alapélmény, meg hogy arra is figyel az ember, amire nem szokott. Gyönyörű.

A biztonság kedvéért meghallgattam még a Hetedik második tételét, és ugyanez az élmény – leszámítva a fagott pöntyögését. Hogy mindent hall az ember, és megvan vagy újra megvan az érzelmi élmény, de közben szórakozik a fül, mert nem úgy hallja a darabot, ahogy megszokta. Szóval Kletzki mégis nagy művész, még jó, hogy időben kiderült.