A tánc apoteózisa – mondta Wagner Beethoven Hetedik szimfóniájáról. Azért szeretem nagyon ezt a mondást, mert tökéletesen bizonyítja, hogy lehet valaki bármekkora nagy muzsikus, ha a zenét valahogy szavakba kell foglalni, akkor ő is csődöt mond. Még akkor is, ha Wagner egyébként irodalmi ember volt, maga írta a librettókat, meg ellenszenves könyveket publikált. A szavak maguk ellenállnak, vagy nem is tudom, nekem még a tánc se nagyon jut eszembe a Hetedikről, nemhogy az apoteózis.

Szabad ostobaságokat beszélni, mondja Wagner, és ez mégiscsak felszabadítóan hat az emberre.

Nagyobb baj, hogy ez minden, ami eszembe jutott a tegnapi Hetedikről, pedig izgultam, Nánási Henrik először vezényelte a Nemzeti Filharmonikusokat, ki tudja, talán egy hosszú barátság kezdete, de tegnap még nem csapta le a hallgatót a lábáról a közös zenélés, minden rendben ment, de ez a minden rendben egy kicsit kevésnek tűnik, ha az élményeket hajkurásszuk a monitor előtt. Akkor már inkább a Csajkovszkij b-moll zongoraverseny, a fentiek és a zongora mellett Farkas Gáborral.

Nem mintha makulátlan előadás lett volna, de ez nem feltétlenül baj, úgy értem, néha nem árt mellényúlni a billentyűkön, hogy a közönségben tudatosuljon: ez azért szörnyű nehéz darab. És ha ez megvan, akkor az ember rácsodálkozhat a saját félreértéseire is, hogy mindig úgy él benne a mű, mint valami dombról leengedett tüzes karika, jobbra pusztul, balra pusztul előtte minden, mi meg rohanunk a nyitó fanfároktól a záró akkordokig, azt se tudjuk hol áll a fejünk. Közben meg az egész tele van kis, belső játékokkal, egymásra figyelésekkel, és ez tegnap egyértelműen dominált az interpretációban, ahogy a fafúvók, az oboa és különösen a fuvola reagált, követte a szólistát, ha te úgy, akkor mi is úgy, egy csapatban játszunk.

Kíváncsi vagyok, hogy a közönség távolléte vajon segíti ezt a belső társalkodást, jobban tudnak a zenészek egymásra figyelni, mert kifelé nem kell, vagy mellékes körülmény. De ezt tőlük kellene megkérdezni.