Nem voltam ott, de olyantól hallottam, aki látta-hallotta. Amikor Udvaros Dorottya a Katonából átszerződött az Új Színházba, az utolsó előadás után lesminkelt, átöltözött, majd amolyan színésznői könnyedséggel elköszönt a kollégáktól. Básti Julitól is, mondván: megyek, Juli, tiéd a pálya.

Tényleg, volt ilyen. Kultúr-cicaharc, a komoly színházba járó embereknek is döntenie kellett, kit szeret jobban, Udvarost vagy Bástit. Mindkettőt. Egyiket sem – na, ez lehetetlen volt.

Az az élet rendje, hogy ez egy idő után véget ér, ki tudja, talán nagy barinő lett a két díva, Bástinak van most épp több szerencséje, mert a Centrál műsortervébe mégis lehet némi beleszólása, tegnap is banya volt a Vérszipolyban, ez olyan, mintha viccelnék, pedig tényleg. Mindenesetre figyel rá a vezetőség, hogy olyan darabok legyenek, amelyben Básti ott lehet, és kivárhatja… Mit is várhat ki? Hát persze, a Macskajátékot. Udvarosnak már megvolt.

Aljas szexizmus ez, meg korizmus is, ha van ilyen szó, és nem mi vagyunk a hibásak, középkorú nőknek nincs főszerep, vagy kevés van, keresni kell, de a drámaírók kezdték. Vagy a színésznők kezdték? A legtöbben nem maradtak a pályán, mondván, hogy a férjük nem engedi őket, ez volt a kívánságuk, hogy csak őt szeressék, ne csókolózzanak idegen férfiakkal, nagy nyilvánosság előtt. Sokan indultak, hogy színésznők akarnak lenni, kevesen lettek színésznők, és még kevesebben maradtak azok, és most itt ülünk a tyúk vagy tojás problémában. Azért nincsenek középkorú színésznői főszerepek, mert nem voltak középkorú színésznők, vagy azért nem voltak idősödő színésznők, mert nem volt mit játszani, nem akart minden Júlia Capuletné lenni. Dajka meg végképp nem. Amíg a darab címe az, hogy Rómeó és Júlia, nem pedig az, hogy A dajka.