Avagy virág vagy

Van egy kedves Karinthy-elbeszélésem. Ha ő írta, mert nem is olvastam, csak a rádióban hallottam, elég régen. Egy néni utazik benne hajóval a fővárosba, és az úton elmeséli az egyik utastársának, hogy nem először jár Pesten, lánykorában is volt itt. A hajón megismerkedett egy fiatalemberrel, akinek nagyon megtetszett, de hát őt várták, elbúcsúztak a kikötőben. A fiatalember meg mondta, hogy jöjjön vissza, itt fogom várni, itt, ezen a szent helyen. Azóta elszálltak az évek, a néni férjhez ment, gyerekei és unokái is lettek, de most visszajön az emlékek helyére, megnézni, mi történt az évtizedek alatt, várja-e még az a fiatalember. Uramisten! Ott van! Tényleg ott áll, és integet. 

A parton épp március 15-ét ünnepelnek, és a szónok ott tart, hogy "eljöttünk hozzád, Petőfi Sándor, hogy tanuljunk a te kitartásodból és állhatatosságodból".

Nem áltatom magam, tudom, hogy azé Petőfi, vagy legalábbis a Petőfi-szobor, aki előbb ébred, azért áll ki Petőfi szobra, aki megmássza, és ha nagyon ábrándos akartam volna lenni, akkor se hagyott volna az élet, hiszen amikor ott voltam, épp egy levitézlett politikus helyezte el a virágokat a szobor lábánál, és milyen a véletlen, épp egy fotós is volt vele, hogy megörökítse az eseményt. De mégis mennyire jó a mindenkori magyar ifjúságnak, hogy van egy védőszentje, talán védi is, de az biztos, hogy időnként a fenekébe rúg, hogy őt nem a virágok izgatják, hanem a gyümölcs.