Ez is lehet ballada a művészet hatalmáról: ahogy a tehetség, adottság és társai felülírják a politikai helyzetet. Erre még a sport sem képes. Úgy értem, emlékszem még a nagymamámra, ahogy a mexikói olimpián drukkolt az amerikai bokszolóknak, hogy üssék a ruszkit. (Nemrégen láttam a tizenkilenc éves George Foremant, ahogy a nehézsúlyú döntőben teljesíti a nagymamám kívánságát. Meg lehetett elégedve vele, szegény, egyébként litván Jonas Čepulisnak orrán-száján dőlt a vér, amikor a bíró véget vetett az egyenlőtlen pofozkodásnak.) De a zene más kategória volt. Orosz, nem orosz, párttag, ellenálló, nem számított. Ojsztrah az Ojsztrah, Richter az Richter, Obrazcova meg Obrazcova.

Ilyen nagyhatalom halt meg tegnap, Jevgenyij Nyesztyerenko. Voltak vele rémes élményeim, az operaházi Bolsoj vendégjáték, teljes rendőri készültséggel, egyszerűen nem lehetett figyelni, mert mindenütt, de leginkább a kakasülőn zizegtek a civil ruhások, vagy amikor Endrei Judit rémes fenékbe bújós interjút készített vele a tévében, jó, tudom, mit csinálhatott volna. De ha Nyesztyerenko énekelt, akkor csak az számított.

Kevesen maradtak abból az időből. Gidon Kremer. Kis jó- vagy rosszindulattal Kiszin. Remélem, vigyáznak magukra.