Ahogy az Amadeusban mondja Mozart: miért nincs három fejem, hogy mindháromra másik parókát tehetnék. Miért nincs három fejem, hat fülem és hat szemem (vagy három-három is elég volna?), hogy a vasárnap esti művészeti torlódásban ne kelljen választani. H-moll mise a Müpában, Don Giovanni Zürichben, Siegfried San Franciscóban. Na?
Végül Zürichben kötöttem ki, de azt majd máshol-máskor. San Franciscóban viszont elég érdekes az előadás, pontosan azért, mert nem érdekes, csak olyan pusztulóan szép, a rendező Francesca Zambello belemegy ebbe a szokásos, úgynevezett érdekes Wagner-előadásba, hajléktalanok a villanypózna alatt. A világ folyása ezek szerint nem a harctereken, susogó erdőkben vagy a konferenciákon dől el, hanem a kibelezett lakókocsikban. Az énekesek közül néhányan ismerősök idehaza is, Irene Theorin énekli Brünnhildét és Daniel Brenna a címszereplő. Brenna olyan őrületes hangi élményt itthon sem adott, legnagyobb előnye, hogy fiatalabbnak látszik a koránál, majdnem ötven éves az előadás idején, mégis kamaszos jelenség. Lehetne Siegfried, nem nagyon vonzó Siegfried, de az, ha bírná. Mert ez is érdekes tapasztalat, amikor a hosszú első felvonás (melyik felvonás nem hosszú?) végén azon vetélkednek Mimével, hogy ki készült el jobban a hangjával és az erejével. Mimének még van mentsége, cigánykerekezik előtte, meg a szerep elbírja a kukorékolást, de amikor Siegfried a Kovácsdalt tompa, rekedt és hamis rikkantásokkal próbálja végigénekelni, annak már a fele sem tréfa. Vagy legfeljebb a fele az, a másik fele búbánat.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.