Nem érzem Coco Chanel életében a regényességet, úgy értem, a nyomdafestéket, nem azért, mert nem tűri, hanem talán azért, mert túl híres ő is, túl híresek azok, akikkel kapcsolatba került, a valóság fogja nagyon az író vagy írónő kezét, ne akarja már megmondani, mire gondolt Göring, amikor meglátta a szomszéd asztalnál Cocót. Ez inkább film, azzal kényelmesebben lehet dolgozni, akkor bekapcsolnak a sztereotípiák, az a dagadt szőke tényleg Göring, a sovány, cvikkeres meg Stravinsky.
A baj az, hogy ezt egy Coco Chanel életéről, vagy élete egy szakaszáról készült regény elolvasása után mondom. A szerző Pamela Binnings Ewen, a címe Párizs királynője, jaj nekik, már ez is milyen közhelyes cím, de nem hagytam, hogy előre elmenjen a kedvem. Aztán elment úgyis menet közben, amikor az ember átlátta, hogy miről is van szó, és hogy bármennyire is közel vagyunk az eseményekhez, bármennyi adat kikutatható, azért maradt néhány homályos folt, amit Pamela Binnings Ewen az utószóban írói szabadsággal magyaráz ki.
Valószínűleg mindez csak elmélet, egyszerűen jobban kellene írni ahhoz, hogy Chanel életéből regény legyen, érzékenyebben rajzolgatni a jellemeket, emberformát adni a szörnyetegeknek is meg az áldozatoknak is, mert így az olvasó csak forgatja a lapokat egymás után, és unja a szomorú, ámde igaz történetet. Regénynek túl egyszerű, életrajznak túl pontatlan, tanulságnak meg csak annyi, hogy azért Coco Chanel nem volt nagyon rendes ember. Hát jó, akkor nem fújom be ma vele magam.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.