Ez egy másik opera, nem a Dead Man Walking, amit a film miatt nálunk Ments meg, Uram! címen játszanak vagy játszottak. De, elég meglepő módon ebben is elhangzik ez a sétáló halott dolog, csak éppen olaszul: Don Pasquale mondja, amikor rájön, hogy talán mégsem kellett volna egy ifjú és szép leányt feleségül vennie, mert pofon lesz belőle. Sono un morto, che cammina. Titkos összefüggések az operában.  

Persze nem ezért néztem a bécsi közvetítést. Nem is tudom, miért. Hogyan énekli Juan Diego Flórez Ernesto szerenádját. Elég jól, aki szereti ezt a malacvisítást. Csak viccelek, én tulajdonképpen szeretem, ráadásul be is mondták, hogy tessék elnézőnek lenni vele, nem teljesen egészséges. Michele Pertusi a címszereplő, Norina pedig… Hú, basszus. Valentina Nefertiti. Hülyeség: Valentina Nafornita. Csinos. Ügyes. Jól énekel, laza, szépek a mozdulatai. Modell alkat. Otthon van a színpadon, természetes és vicces.

Kicsit mintha túl sok volna a jó tulajdonságokból, de rosszat nem láttam most benne. Végre arról szól a darab, amiről szólnia kell, hogy jönnek a fiatalok, és a maguk megállíthatatlan módján tolják ki az öregeket a világból, ne nősülni tessék, Pasquale bácsi, hanem az örökkévaló dolgokon elmélkedni. Na jó, a rendezés megszánja, a fináléban mintha összeérintenék az arcukat, Don Pasquale és az ápolónője, van szerelem az emberélet útjának második felében is.

Ötéves az előadás, most kellene mindennek Valentina Nafornitáról szólnia, ehelyett nincs is opera. Nemcsak az öregekkel kegyetlen a világ.