Jó ebédhez szól a nóta

Ebéd mellé bekapcsoltam a tévét, a Valamit visz a víz ment, nagyon rég láttam, de hát körülbelül tudja az ember, miről is van szó benne. És akkor Karády egyszerre elkezd József Attilát énekelni, „szeretlek, mint anyját a gyermek”.

Persze, halál röhejes, ahogy a halászok között valaki dalra fakad, és rögtön ezt, illetve ez is fontos, hogy rögtön el is tér a szövegtől, csak az első két sor érintetlen, de a rímre, hogy gyermek – vermek már nem húzzák rá a harmadik sorvéget, hogy termek, a fényt Polgár Tibor dalában nem a termek szeretik, hanem a lélek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam. Egyfelől, hogy mennyire szeretem ezeket a kosztolányizmusokat József Attilánál, hogy húzza, feszíti, az elbírhatónál eggyel több rímet tesz oda, mint ahogy a Hajnali részegségben is van: égbolt – rég volt - kék folt, és amikor már azt hinné az ember, hogy innét nem lehet tovább rímelni, akkor Kosztolányi még odateszi: szétfolyt. Ez is hasonló, csak még rejtélyesebb. Látja az ember, ahogy a költő odaírja a sorvégeket a papírra: gyermek – vermek – termek. A termek a végső változatban sem lesz nagy találat, nem érezni, hogy hű, pont ez kellett ide, viszont észre sem lehet venni, mert a vermek annyira meglepő és annyira halálos, annyira nyomasztó, hogy mégis miféle veremről volna szó, hát persze, hogy a sírról. És ha maradna valakiben kétely, akkor ebből lesz a versszak vége is, „Szeretlek, mint élni szeretnek/halandók, amíg meg nem halnak.” Mondja József Attila, aki annyira szeretett élni, hogy a végén…

Közben meg ott kísért a tömegkultúra, az előző versszak vége az, hogy édes mostoha, amit Lakner bácsi is fölhasznált, bár a sorrendet nem tudom, a film későbbi, mint az Óda, de ez nem sokat mond, most meg Karády énekel. A kérdés az, amit az ember magának föltesz, hogy vajon 1933-ban, amikor megjelent az Óda, feltűnt volna, hogy ezt még mennyien fogják szeretni és idézni?